Idén immár 24-ik alkalommal rendezik meg a Hortobágy egyik leglátványosabb hagyományőrző rendezvényét, az Országos Gulyásverseny és Pásztortalálkozót. A szeptember 19-én megrendezésre kerülő esemény célja, hogy bemutassa a ridegtartásban élő szürkemarhát vigyázó gulyások körében még ma is élő hagyományokat, mesterségük fogásait. Az ország számos pontjáról érkező gulyások és az utánpótlást képviselő bojtárok egymással versengve bizonyíthatják mesterségbeli tudásukat. A főbb versenyszámok – melyek a pásztorok mindennapi munkáihoz kapcsolódnak – a vízhúzás gémeskútból, az állatszámlálás, mely során hídon áthaladó állatok létszámát kell minél pontosabban megbecsülni, a kifogás, pányvadobás, fülszám olvasás, karikás ostor használat és gulyásbot dobás, de a versenybírák nézik a felszerelés és a ruházat milyenségét is.
A hortobágyi pásztorok meghatározó részét képezik annak a hagyományőrző rétegnek, amelyet a néprajzi szakirodalomban „pásztorrendnek” nevez. A pásztorok jellegzetes, a parasztokénál régiesebb rétegkultúra hordozói és éltetői voltak, a Hortobágy esetében a XX. század közepéig.
Debrecen a középkorban magánföldesúri mezőváros volt, sok kiváltsággal, pl. a mátai legelő és a Hortobágy halászatának jogával is rendelkezett. Majd, amikor 1619-ben elnyerte a szabad királyi városi kiváltságot, sorra szerezte meg a Hortobágy térségében lévő legelőket is. Ettől kezdve a város és gazdatársadalma rendezkedett be a legelők hasznosítására. A XVIII. századra alakul ki a Hortobágy pusztai legeltetési rendje, sajátos pásztortársadalma.
A pásztorok társadalmában hierarchikus rend uralkodott. A számadó (juhok esetében a bacsu), aki vagyonával felel a rábízott jószágállományért, a legtekintélyesebb, bojtárjainak ő parancsol, az ő szava dönt. Utána a számadó- vagy öregbojtár következik. A bojtárok fiatal, nőtlen emberek, még a katonai szolgálat előtt állnak. A kisbojtár és a tanyás még gyerekember. Ez a rangsor kifejeződött a bérekben is.
A pásztorok rangját az is meghatározta, hogy hol szolgált. Legrangosabbnak a hortobágyi pásztort tekintették, mert „az igazi pásztor Debreczen városánál szolgál”. A többi a rangsorban csak ezután következik, legalul a falusi csordás és csürhés áll.
A pásztorok társadalmában a tekintély, a rang szempontjából még az is számított, hogy melyik jószágfajtát őrzi. Legtöbbre az értékes nagyállatok (ló, szarvasmarha) őrzőit tartották. A csikós és a gulyás között alig van árnyalatnyi különbség. A csikóst kiemeli nyakassága, büszkesége, az, hogy a ló nagyértékű állat, mozgékony, de könnyen sérülhet, terelése kipróbált, ügyes embert kíván. Ilyen adottságok birtokában a csikósnak – érthetően – nimbusza volt a pusztában. Ám a gulyás sem volt alábbvaló, hiszen ő is lovon járt, s a szarvasmarha is nagyértékű állat. A Hortobágyon a gulyás a legnagyobb múltú nagyállatőrző pásztorunk. Előfordult, hogy a gulyás a szarvasmarhával együtt lovakat is őrzött. A juhász a pásztorok Háry Jánosa. Nagy mesélő. A juhok mellett (ha nem fejős) jut ideje a művészkedésre. A pásztorművészetben különös kiválósággal jeleskednek. Ők azok, akik közül a juhászkodással többen tisztes vagyont is tudtak szerezni. A kondást a télen-nyáron legelőn tartott sertés őrzése kemény próbára tette. Magányra ítélt pásztor, akinek sem a társalkodásra, sem a cifrálkodásra nem volt lehetősége.
További érdekességek a hortobágyi pásztorokról: https://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/turizmus/oldal/a-pusztai-legelteto-allattartas
Fotók: Hortobágyi Nonprofit Kft., Derencsényi István
